A cím nem is lehetne találóbb, ugyanis ez az ügynök már csak árnyéka régi önmagának.
Tom Clancy figurája volt talán az első valamire való válasz Hollywoodból James Bondra, és ő is akkor, amikor a brit spion tetszhalott állapotban leledzett. Ugyanakkor a megfásult 007-essel szemben Jack Ryan-t intelligenciája és szaktudása mellett az tette igazán szerethetővé, hogy a lényegesen hihetőbb politikai mahinációkkal tarkított kereszttűzbe mindig önszántán kívül sodródott bele, ennél fogva volt egy amolyan „hétköznapi hős” érzete a CIA elemzőnek, amire rájátszott a karaktert két ízben (Férfias játékok, Végveszélyben) is életre keltő Harrison Ford játéka. Az újraindított Jack Ryan sztorihoz (ami Clancy-nek csak egyes karaktereit veszi alapul) azonban mindebből kevesebbet kapunk.
Persze közel sem olyan vészes a helyzet, mivel a film maga kevésbé akció dús, mint amennyire az előzetesek sugallják (konkrétan a trailerekben három dolog is látványosan felrobban, ami végül a filmben lángra se kap), ugyanakkor számos sebből vérzik. Ennek két legfőbb oka a forgatókönyv és a rendezés. A kezdő Adam Cozad és a rutinos David Koepp (Jurassic Park, Pókember, Indiana Jones és a Kristálykoponya Királysága) szkriptje több ponton megbicsaklik (és nem megbukik!): Ryan CIA elemzőként való elhelyezkedése, valamint felettesével (Kevin Costner) és barátnőjével (Keira Knightley) való megismerkedése epizodikus és elnagyolt, még úgy is, hogy a motivációk érthetőek, de ugyan ez igaz a későbbiekre is. Majd minden jó, vagy ötletes megoldásra, jut egy elnagyolt, vagy ódivatú húzás.
Ez talán a legjobban Brannagh főgonoszánál jön ki, aki Bond nemezishez méltóan sokszor nagyon kegyetlen, de testi deffektusnak sincs híján. Talán pont ezért érezhető ez, ami legutóbb a Walter Mitty-nél is, hogy nem feltétlenül jó az, ha egy rendező saját magát dirigálja, mert vagy egyik, vagy mindkettő része a filmnek megsínyli. Míg a Thornak jól állt Brannagh Shakespeare rutinja és abba az univerzumba ez tökéletesen is illett, egy kémthrillerben ez már nem állta volna meg a helyét, így a szereplők közti konfliktusok is csak elvétve működnek, ahogy az a kevés akció is, mivel a direktor úr, Vic Armstrong hathatós segítségével sem tudott egy valamire való akció jelenetet ledirigálni. Ráadásul a történetben rejlő feszültség is tovaszáll, és inkább a személyes konfliktusokban tetőzik, így a finálé minden igyekezete ellenére is fájóan tét nélküli marad.
Viszont a szereplőkön nem múlott, és ők a biztosítékai annak, hogy a későbbiekben még lehet erre a szériára alapozni. Chris Pine már lassan belesüpped a jófiú szerepkörbe, de Star Trek-es pimaszság nélkül is jól áll neki a hős figura. Knightley korrekt, de a kémia köztük Pine-al csak elvétve működik, így a mundér becsületét a nagy öregek mentik. A rehabilitált Kevin Costner most már hivatalosan is Liam Neeson-i babérokra tör, mivel a bölcs mentor szerep éppúgy jól áll neki, mint amennyire az, ha akcióznia kell, míg Brannagh – a már említett elnagyoltság ellenére is – élvezettel lubickol a főgenya szerepében.
Szerencsére Clancy nem forog a sírjában, mivel az ifjú Jack Ryan kalandjai, ha nem is említhetőek egy lapon a Vadászat a Vörös Októberre című klasszikussal vagy a bevezetőben említett két Ford opusszal, szégyent sem vall rájuk. Amíg viszont egy valamire való, politikai machinációkkal tarkított Ryan mozira várunk, be kell érnünk ezzel: érdekfeszítően szórakoztató, de semmi több.